Iván, rózsaszínben
Minden értem van.
NE másra mutogassak
Gyermekemnek megköszöntem hogy itt volt és megmutatta lehet gyermekem.
Megbocsátás magamnak és mindenkinek aki abban a történetben érintett.
Anyám.
Parentizált gyermek vagyok
De gyermek vagyok, és nem dolgom hogy neki segítsek egész életemben
A saját életemet kell éljem, és ő is élje a saját életét
itt az ideje, hogy megbecsüljem saját magam
kilépés a mellőzöttségből
magam számára magam vagyok a mérce
nem kell senkinek megfeleljek
Pálferi:
Az elhanyagolt gyerek-szenvedélybeteg volt családjában- úgy érzi, hogy más, mint a többiek. Vagy, ennek egy része: “Mindenki más tudja, hogy...csak én nem. Erre mindenki más képes, csak én nem. Ezt biztos mindenki meg tudja tenni, csak én nem.” Az elszigeteltség-élmény valóságos. Hiszen egy szenvedélybeteg ember családjában többé-kevésbé mindenki elszigetelt a másiktól. Egy elhanyagolt gyerek családjában föltételezhetően nem csak a gyerek elhanyagolt és elszigetelt a szüleitől, hanem mindenki mindenkitől. Ebből adódik, hogy azt gondolja: “Nem vagyok elfogadható.”
Az elhanyagolt gyerekek, mikor felnőnek, vagy nagyon felelősségteljesek lesznek vagy nagyon felelőtlenek.
De nagyon nehezen találnak középutat. Ez egyrészt abból is fakad, hogy tökéletességre törekszenek. Fogalmuk sincs, hogy mi a jó, mi a normális, ők meg hülyék, és tididi, ezért tökéletesnek kell lenni, mert különben rettegek, hogy nem szeretnek, elhagynak, ugyanúgy járok, mint gyerekkoromban. Gyerekkorban sem tudtam semmilyen módon megfelelni, mert… és ezért elhanyagoltak. Most akkor ha tökéletes lennék, talán akkor jobb lenne a világ.
Egy szenvedélybeteg szülő mellett fölnött gyerekben virul egy kétéves valaki, aki mindent akar, de azt most rögtön. És ameddig nem tudja valahogy megszeretgetni ezt a kétéves gyereket, és egy kicsit kordában tartani, addig felnőtt korában sok nehézsége lesz ebből. Nagy impulzivitás, bizonyos szempontból a szenvedélyre, szenvedélyességre való rászorultság jellemzi az ilyen felnőttet. Ezért minél inkább ilyen közegben nőttünk fel, annál inkább fontos, hogy legyenek legitim szenvedélyeink. Az nagyon fontos. Vannak legitim szenvedélyek. És abba belevetjük magunkat legitim módon, és tök jó az élet. Például negyven évesen matchboxokat gyűjtünk. Megszállottan. És matchboxozunk, és cserélünk. Ahh. De csak eredetit! Na.
Parentizált gyerekek:
• Ha beteg az egyik szülő. Ha hosszan beteg az egyik szülő. Ha neurotikus a szülő. Ha pszichotikus szülő családjában nő föl egy gyerek.
• Aztán: ha szenvedélybeteg, alkoholfüggő szülő családjában nő föl valaki.
• Ha nincs szülő. Vagy egyáltalán nincs szülő, vagy csak egy szülő van.
• Ha pótszülői szerepbe hívják meg azt a gyereket, és ezt nem ismerik el. (33:57)
• Ha a nagyszülő, kihagyva a generációs láncolatot, gyerekének fogadja az unokáját, és ezzel az unoka, nagyon sajátosan, a szüleivel egy vonalra kerül. Tehát egy ilyen generációs ugrással is lehet szülősített helyzetbe kerülni.
• Aztán: ha a szülők szövetségesnek használják a gyerekeket a saját bizalmi konfliktusaikban.
• Azután: ha a gyereket olyan helyzetbe hozzák, hogy a két szülő között döntenie kell.
Válás során történhet ez meg könnyen, vagy akkor, ha az egyik szülő elérhetetlen a gyerek számára. Azért, mert 24 órát dolgozik a bányában az apa. (34:54)
• Aztán: ha hiába nő föl a gyerek, állandóan gyerekszerepbe kényszerítik a gyereket, és nem ismerik el, hogy bár ő az én gyerekem, de ő már nem gyerek.
Ezt nagyon sok szülő képtelen fölfogni, hogy azért, mert a gyerekem, azért ő még nem gyerek. A fájdalmas az az, hogy aki így nőtt föl gyerekként, ő se tudja ezt megkülönböztetni. És azt gondolja, hogy a szüleinek valóban joga van őt gyereknek tartani és tekinteni.
• Aztán: a családtagok között közvetítő szerepbe került gyerek.
“Mondd meg apádnak, mert te vagy az apád fia, hogy menjen el ő a kisöcsédért, mert én nem beszélek vele.” Na ez. “Mondd meg anyádnak, hogy ne horkoljon!” És akkor a gyerek fönnmarad és: “Anya ne horkolj!” Ez megtörtént egyébként, azért jutott eszembe. Komolyan, egyszer elmesélte valaki ezt a történetet így, ahogy mondom. Azt mondta a férfi, hogy “én azért nem alszom anyáddal egy szobába’, mert horkol. Ha te se tudsz aludni, akkor menj, és mondd meg neki, hogy ne horkoljon.”
• Aztán: Puffergyerek.
Ismerős? Biztos van, akinek ismerős. Az a gyerek, aki valamiképpen a házastársi kapcsolatot próbálja megmenteni. Odaáll, és akkor… Például alkoholbeteg szülő, hogyha az agresszióját megpróbálja a feleségén levezetni. A gyerek odaáll, és akkor próbálja megvédeni az anyját. Ez a puffergyerek. De hát ezt lehet szóbeli dolgokkal is. Odaállok a kettő közé, és inkább engem. (37:03)
• Aztán: Az a gyerek, akivel újból és újból tudatosítják, hogy csak őmiatta nem válnak el.
• Aztán a bírószerepbe helyezett gyerek.
Amikor a szülők következetesen azt mondják, hogy “Na, akkor most mondd meg, hogy az anyádnak ugye, hogy nincs igaza? Hát ezt egy gyerek is látja, hogy az anyád megbolondult.”
• Aztán: az egyik szülő elárulására rávett gyerek.
“Ne tarts vele kapcsolatot! Föl nem foghatom, hogy miért beszélsz apáddal, amikor azt tette velem, hogy…”
• Az uralkodó szerepbe került gyerek, aki basáskodik a család fölött.
Háh, ilyen is van.
• Túlzott felelősséget vagy szabadságot kapott gyerek, aki a felelősségéhez és a szabadságához nem kap segítséget.
• Életkorának nem megfelelő feladatokkal ellátott gyerek, úgy, hogy aztán ezt nem ismerik el.
• Aztán: az a gyerek, aki a családban az őszinte szerepét kénytelen magára venni.
Vagyis ha egy családban senki sincs, aki normálisan megmondaná, hogy mi is zajlik, vagy mi rossz, a gyerekek a gyerek voltuk miatt, hogy spontának és kreatívak és őszinték tudnak és még mernek lenni, be tudnak kerülni ebbe a szerepbe. Ez egyáltalán nem olyan jó egy gyereknek. Hogy ő az, aki azt a felelősséget hordozza, hogy kimondja, hogy mi történik a családban. (38:41)
• Aztán: delegált gyerek, ugye erről beszéltünk.
• Terapizált gyerek, akit arra kérünk föl, hogy a saját nevelésében legyen megértő velünk, szülőkkel.
• Idealizált gyerek.
• És az elhanyagolt gyerek. (39:05)
