...mert.....

tökéletes vagy én nem kockáztatok, hazardírozok akkor ha őszinte vagyok. Tét: a kapcsolat. Ki tudja, mennyit bír el. hihetetlen még egyenlőre számomra ez ami történik Mert az egyedüllétet már ismerem de az egyenrangú társkapcsolatot még nem. Taníts meg rá, milyen az..... Igazul hogy tudok megmaradni benne, magamhoz is hűen, menekülni ne akarjak, mint régen higgyem el, hogy igaz ez? de hogyan? félek, ha mondok valamit, az nem tetszik neked. De kockáztatnom kell....

önkínzás-a boldogság helyett

vajon miért van az, ha az ember boldog is lehetne, mégsem azt választja? Nem vagyunk boldogságra szocializálva. Ha végre van valaki, aki szimpatizál velem, akkor mindjárt gyártom az indokokat, miért nem leszek megfelelő számára. kínzom magam a végtelenségig, a kételyekkel, hogy nem szeret, és mindjárt vége van, addig élvezd ki, míg az első éjszaka előtt vagy. Aztán ha túl vagyunk rajta, szenvedek mert lehet h többet nem ír. Hogy miért nem volt olyan amilyen lehetett volna. Hogy nem vagyok elég kívánatos, hamvas, stb.... Ha írt, akkor miért ilyen keveset. Miért nem mondja hogy szeret. Véletlenül kicsúszott hogy "szívem" és ő megijedt, nem szabadott volna ezt mondani, most elcsesztem, vége. Minden áron útját állom a boldogságnak. Merj boldog lenni! szól a fáma. Merni kell, és ez nem könnyű. Hiszen azt már ismerem milyen egyedül élni, de azt nem tudom, milyen ketten lenni. Ismerem amikor egyedül vagyok a gondolataimmal, de azt nem ismerem, milyen az amikor meghallgatnak. Félek, hogy meg leszek ítélve, mérve, és könnyűnek találtattatok. Félek mi lesz, ha nem tudok szeretni? Mert olyan régen nem volt nekem ilyen kapcsolatom. Inkább kiszolgáltattam magam, vagy én hoztam függésbe a másikat, csak hogy elhiggyem, szerethető vagyok. Mi a legrosszabb, ami történhet: Tényleg elcseszem. Rosszabbul leszek mentálisan. folyton sírok, nem tudom végezni a munkámat, lanyhul a koncentrációm. Nevetségessé válok, azzal hogy kimondom, mit érzek, holott nem is tudom hogy mi az amit érzek valójában keményen össze vagyok zavarodva. Passz hogy mifasz van. Önszabotázs. De mi a teendő? Mi az a legjobb ami történhet? szeretnék ebbe beleveszni! Szeretném elhinni, hogy szeretve vagyok. HA szeretve vagyok, akkor stabilitás van, akkor nincs félelem, mert megtart valaki, ha zuhannék.De nem is zuhanok, mert ha szereteve vagyok, akkor mindenki felé van erőm szeretetettel fordulni. Akkor nem vagyok türelmetlen? Igaz ez? Valamiféle csoda történik, ha az ember megtudja hogy szeretik? Rozsaszin felhőbe költözik a világ? Vagy mi van akkor? EL lehet hinni, hogy szeretve vagyok. EL lehet hinni? Szeretve vagyok?

nagy passz!

Ha egy nő sok idő után találkozik egy olyan pasival, és összejön vele, akkor örül neki, és boldog lesz. Nem úgy én. mert én mindjárt elkezdem kitalálni, hogy miért nem vagyok elég jó ennek a pasinak. Háttérbe teszem magam, és azt hiszem ezt egy idő után ő is észre fogja venni.ÉS ha észreveszi akkor kihasználja, visszaél vele. Ez a tapasztalat. Hogy maradjak mégis visszahúzódó?

#metoo

Mélyen eltemetett emlékek törnek fel, melyeket a szégyen satíroz világosabbra. A megélés hihetetlensége, amit egy gyermek tán még felfogni sem képes, vagy elhinni sem, amit magában oly sokszor megkérdőjelez, mert nem lehet hogy igaz, és mert úgysem hinne neki senki. Az érzés marad csak, az az undor, és a kényszer, hogy hiába húzza el a kezét, mégsem menekül, mert újra ott a csáp, ami visszarántja. És amit eltemet magában, mert feleslegesen nem akar cécót, mert annyi minden más baj van körülötte, hogy nem tetézné még ezzel is. Vagy később, amikor a hetes busz szorításában dörgölődző ember miatt is ő érzi a szégyent, mert senki nem tett semmit, hiába a hagyjon békén, és nem tud mozdulni mert lefagyott, és tudja, hogy mindenki azt hiszi , úgy gondolja, azért marad ott mert élvezi, pedig valójában szabadulni szeretne, kiszublimálni az ablakrésen….A többiek csak elhúzódtak, és a végtelen hosszúságú megálló a Felszabadulás teréig, és a menedéket nyújtó templom hideg csendje, mely az elkeseredett hüppögést és vörös arcot is magába zárja… Vagy még ki tudja mennyi történés,, amit a feledés homálya borít, önvédelemből, hogy működjön az élet, és az elme… ki tudja hány és hány fej tiltja le azt, amit a szív szeretne… csak mert fél, hogy megint méltatlan helyzetbe kerül, és kénytelen valamit eltűrni, amit nem szabadna, és önmagunk előtt is szégyellni kell… Ki tudja hány és hány szív szakad meg a magánytól inkább mint szeretni merjen.

Gyereknapos

Tudod, ezt már régen el akartam mesélni. Ez olyan fontos részem, hogy ahhoz, hogy megérts engem erről tudnod kell. Több réteg szégyen és fájdalom alól kell kitakarnom ezt a remegő részemet, ami miatt mindig úgy érzem, nekem nem jár semmi boldogság. Mert rosszat tettem valakivel, aki még meg sem született. Aki vér a véremből, test a testemből. Hagytam, hogy megtörténjen, pedig dönthettem volna talán másképp is. Mondatnám, hogy olyan helyzetben voltam, hogy nem volt anyagi forrásom semmi, hiszen a gyár pont akkor szűnt meg, ahol dolgoztam, a párom (első) szakított velem, bár eleinte örült az érkezésének. Anyám műtétje előtt álltunk, ő azt mondta hogy lehet sosem áll lábra. Most már persze mondja, hogy megszülhettem volna, de késő, túl késő. De nem hibáztatok senkit. Kemény döntés volt, üvöltő fájdalommal járt, kényszerhelyzet szülte. Az üvöltés még mindig bennem van. Nem érdemlek semmilyen könyörületet, úgy érzem. Pedig tudom, hogy mindennek megvan a maga oka, és talán e nélkül a fájdalom nélkül a munkámat sem tudnám úgy végezni,ahogy. Semmi sem véletlen. Az érkezésének is oka volt. Talán hogy próba elé állítson, hogy eldőljön, milyen emberek vagyunk, mi,akik azt hazudjuk a bennünk lévő túlélési mechanizmus okán hogy jó emberek vagyunk. Hogy él egy ideál bennünk,milyennek kellene lenni,közben meg feszít hogy mégsem vagyunk olyanok, de a látszatot fenn kell tartani. És ez hogy nem olyan belül, mint amilyennek kellene lennie, felettébb feszítő tud lenni olykor olykor. Talán gyereknapkor leginkább. Sok pici gyermek rohangál színes ruhákban boldogan ilyenkor mindenhol, mosolygó szülőkkel, bármerre nézek. Az én gyermekem tavaly lett volna 20 éves. Béke poraira, a meg sem születettnek. És kérem a bocsánatát, és nagyon szeretem…… Ott a lehetősége, hogy egyedül élem le az életemet, mert egész egyszerűen nem engedem meg magamnak hogy boldog lehessek. Félek ,kiderül, milyen ember vagyok. Nem olyan, akit szeretni lehet….. Persze a vágy is megvan bennem a saját családra, nagyon mély és tiszta vágy. Ennek a reményét nem tudom elengedni, és nem is akarom,nélküle nem élet az élet, csak egy szürke sivár gondhalmaz. Muszáj hinnem mégis hogy szerethető vagyok, és lesz valaki aki megtalál. Köszönöm hogy elolvastad. Bár nem volt vidám, de talán gyógyított valamelyest.

Gyerekkor II.

Amivel most folytatnám, hogy elmondjam, nem tudom, hogy valóban így történt-e minden. Van egy olyan mechanizmus, ami a rossz dolgokat kitörli, átírja. Úgyhogy csak mesélni tudok, nem lehetek igazán hű krónikás- Mindig viccelt apám, néha hülyének is nézett, sajnos. ezek amolyan haveri viccek voltak. Közben csúfoltak az iskolában, apám azt a megoldást találta i, hogy ütni kell, és a csillár világító fényében mutatta meg, hogyan kellene nekem ütni. Ugyanakkor ő sem volt valami bátor, anyám mesélte, hogy egyszer jöttek rossz arcúak, míg szerelmük hajnalán, apám egy telefonfülkéből rugdosott kifelé, ő meg állt az utcán, egyedül Magyarul csak magát védte, anyámat nem. Mindegy, egyszer annyira csúfolt valaki, hogy utánamentem, és durvát bokszoltam a karjába, jól bekékült neki. Elég durván szadiztak, volt h lelöktek a lépcsőt, vagy eldugták a táskámat, fél négyig kerestem, egy szekrényben volt. Mindig a fal mellett közlekedtem, mert féltem, hogy ellöknek,és megint elesek. Hála Istennek, mindig puhára estem, viszont szemüveges voltam, így mindig azt védtem. Úgyhogy épp jókor jött, hogy összeszedtem magam, én csak a féktelen dühre emlékszem,ami bennem volt, és hogy az mekkora erőt adott. Sokszor éreztem ilyen dühöt, de mindig kibőgtem magamból, vagy rágtam az ujjam, a körmöm. Vagy ettem. Nagyon vágytam a szeretetre. Mindent megtettem volna azért hogy foglakozzanak velem, hiszen otthon szüleim elsősorban egymással volta elfoglalva. Ezért kerestem azok társaságát, akit egy kicsit is kedvesek voltam velem. Próbáltam úgy beszélni, azt mondani, amit ők szerettek volna hallani, úgy viselkedni, hogy jó fejnek tűnjek, stb…. érdekes, ez sokáig tartott, de valahogy ma már annyira nem akarok mindenkit szórakoztatni. Akkoriban úgy volt, hogyha páran röhögtek rajtam, örültem, és mg rá is játszottam. Bohóc voltam, de ugyanakkor úgy is ki akartam tűnni, hogy olyan tudást birtoklok, ami másnak nincs. Veres Pál könyveket olvasva lettem az osztály szexológusa….. Végre a figyelem középpontjába tudtam kerülni,de ez sem tartott sokáig. Ingadozó volt a lelkiállapotom, többnyire frusztrált voltam. Otthon helyt kellett állnom, bevásárolni, megfőzni, mikor már nagyanyám meghalt, aki nevelt, 9 éves koromban-egyedül jártam iskolába, egyedül keltem fel, és amikor hazamentem, többnyire egyedül voltam…Ha éhes voltam, ettem, ha sokat ettem, valahogy megszereztem, amit nem szabadott volna megennem. Rossz idők voltak, nagyon egyedül voltam. Persze nem akartam gondot okozni, így úgy tettem, mint akivel semmi baj sincsen. Anyám nyugodt is volt, apámmal tovább játszottam a jó fej gyereket, és durcás voltam, ha sokat ivott. Még ovis voltam, amikor kazettára felvettük azokat a dalokat, amiket tanultam az oviban, hogy megmutassam apámnak ha hazajön. De ő nem jött, és én csak vártam hiába. Csak éjjel vánszorgott haza részegen, akkor már nem érdekelte, mit énekeltem a kazettára…Ez a szokásom megmaradt. Énekkaros voltam, és mozgalmi nóták is felkerültek a kazettákra, kezdtem élvezni az éneklést, nagyon ment a dolog…. Sejtettem, hogy tehetséges vagyok, és már a tanárok is mondták. Örültem, hogy igaz az, amit mindig is tudtam,: eltérek a többiektől. Legalább-akkor úgy sejtettem-tudtam, miben…. Folyt köv….

Gyerekkorom

18 és háromnegyed órán át születtem, nem szívtak ki, semmi vákuum, és egyéb eszköz, természetes úton. Odatettek anyámhoz. Az elején még szoptatott, de később elment a teje. Akkortól tápos csecsemő lettem. Sajnos dolgoznia is el kellett menni születésem után 9 hónappal, innentől kezdve éjszaka fenn voltam, hogy anyámmal legyek, ő meg fenn volt éjjel nappal. Azt mondja nem hisztiztem és mindig énekeltek nekem, akkor abbahagytam. Még ülni sem tudtam, de már tudtam, hogy mi hol van. Azt mondja okosabb voltam, mint más gyerekek, mindig odanéztem, ha a tárgy nevét hallottam, mindez 3 hónaposan… Csípőficamos voltam. (a rosszabbik a bal volt szerintem ) Vizsgálat lényege: nem volt egyforma számú hurka a lábamon :D Fél évig voltam kengyelben Többnyire nagymamám nevelt, lévén anyukám dolgozott állandóan. Nagymama nem vitt játszótérre, álló nap mesélt,és megtanított olvasni, öt évesen már túl voltam a Dzsungel Könyvén. Viszont etetett, így elég kövér gyerek voltam,ami gátlásossá tett a mozgásban. Sajnos nem alakult ki az alapvető mozgáskészségem sem. Mivel óvodába csak nagycsoportba jártam, de azt is végigbetegeskedtem, úgyhogy alig voltam közösségben, testvérem sem volt, így nehezen ment a beilleszkedés. (Ezt a hiányosságot később táborokba járatással kívánták bepótolni szüleim.) Sajnos a csúfolódásokat nem úsztam meg. Tesi órán jól beégtem mert hárman emeltek túl a szekrényen, amit átugrani kellett volna….Így lettem gyógytornás. Sosem felejtem, hogy milyen kívülállónak éreztem magam,amikor én tudtam olvasni, számolni, miközben a többiek bénáztak, mert még csak akkor tanulták….Majd megevett az unalom, így megszoktam, hogyha nem nagyon figyelek, és úgy is megy minden. …félgőzzel mindent, fél kézzel, úgyis meg tudom oldani. Később persze, ez már változott, de közepes maradtam, és mindenre azt mondtam: jó így is…..Ami persze igaz volt, de midig volt valami fontosabb, amit a most-ban teljesítés helyett kellett csinálni. Lényegében csak azt csináltam, ami fontos volt számomra, ami érdekelt, órák alatt olvastam végig a padba rejtett könyvet, de pl a biológia órán egyszeri hallásra fújtam az összes belső elválasztású mirigyet, melyik, melyik hormont termeli…. Eminenskének gondoltak, mert sosem a gyerekekhez éreztem magam tartozónak, hanem a felnőttekhez. Komoly gyerek voltam. Szüleim sokat veszekedtek, apám ivott, én voltam veszekedéseiknél a döntőbíró. Hamar felnőttem. Mindennaposak voltak a veszekedések,anyám fáradtan jött haza, apán nem adta haza a fizetését. Anyámnak segítenem kellet mindenben. Sajnos elég labilis volt, a kiborulásait is végig kellett hallgatnom, hisztizett, hangosan zokogott a konyhában n mindig szenvedtem ilyenkor…. Éreztem, hogy nem így kellene viszonyulnia a problémákhoz. Apám nagyon szórakoztató ember volt, nulla felelősségérzettel, még orvoshoz sem vitt, mert az népszerűtlen feladat volt , ahogyan ő mondta. Folyt köv….