Gyereknapos

Tudod, ezt már régen el akartam mesélni. Ez olyan fontos részem, hogy ahhoz, hogy megérts engem erről tudnod kell. Több réteg szégyen és fájdalom alól kell kitakarnom ezt a remegő részemet, ami miatt mindig úgy érzem, nekem nem jár semmi boldogság. Mert rosszat tettem valakivel, aki még meg sem született. Aki vér a véremből, test a testemből. Hagytam, hogy megtörténjen, pedig dönthettem volna talán másképp is. Mondatnám, hogy olyan helyzetben voltam, hogy nem volt anyagi forrásom semmi, hiszen a gyár pont akkor szűnt meg, ahol dolgoztam, a párom (első) szakított velem, bár eleinte örült az érkezésének. Anyám műtétje előtt álltunk, ő azt mondta hogy lehet sosem áll lábra. Most már persze mondja, hogy megszülhettem volna, de késő, túl késő. De nem hibáztatok senkit. Kemény döntés volt, üvöltő fájdalommal járt, kényszerhelyzet szülte. Az üvöltés még mindig bennem van. Nem érdemlek semmilyen könyörületet, úgy érzem. Pedig tudom, hogy mindennek megvan a maga oka, és talán e nélkül a fájdalom nélkül a munkámat sem tudnám úgy végezni,ahogy. Semmi sem véletlen. Az érkezésének is oka volt. Talán hogy próba elé állítson, hogy eldőljön, milyen emberek vagyunk, mi,akik azt hazudjuk a bennünk lévő túlélési mechanizmus okán hogy jó emberek vagyunk. Hogy él egy ideál bennünk,milyennek kellene lenni,közben meg feszít hogy mégsem vagyunk olyanok, de a látszatot fenn kell tartani. És ez hogy nem olyan belül, mint amilyennek kellene lennie, felettébb feszítő tud lenni olykor olykor. Talán gyereknapkor leginkább. Sok pici gyermek rohangál színes ruhákban boldogan ilyenkor mindenhol, mosolygó szülőkkel, bármerre nézek. Az én gyermekem tavaly lett volna 20 éves. Béke poraira, a meg sem születettnek. És kérem a bocsánatát, és nagyon szeretem…… Ott a lehetősége, hogy egyedül élem le az életemet, mert egész egyszerűen nem engedem meg magamnak hogy boldog lehessek. Félek ,kiderül, milyen ember vagyok. Nem olyan, akit szeretni lehet….. Persze a vágy is megvan bennem a saját családra, nagyon mély és tiszta vágy. Ennek a reményét nem tudom elengedni, és nem is akarom,nélküle nem élet az élet, csak egy szürke sivár gondhalmaz. Muszáj hinnem mégis hogy szerethető vagyok, és lesz valaki aki megtalál. Köszönöm hogy elolvastad. Bár nem volt vidám, de talán gyógyított valamelyest.

Gyerekkor II.

Amivel most folytatnám, hogy elmondjam, nem tudom, hogy valóban így történt-e minden. Van egy olyan mechanizmus, ami a rossz dolgokat kitörli, átírja. Úgyhogy csak mesélni tudok, nem lehetek igazán hű krónikás- Mindig viccelt apám, néha hülyének is nézett, sajnos. ezek amolyan haveri viccek voltak. Közben csúfoltak az iskolában, apám azt a megoldást találta i, hogy ütni kell, és a csillár világító fényében mutatta meg, hogyan kellene nekem ütni. Ugyanakkor ő sem volt valami bátor, anyám mesélte, hogy egyszer jöttek rossz arcúak, míg szerelmük hajnalán, apám egy telefonfülkéből rugdosott kifelé, ő meg állt az utcán, egyedül Magyarul csak magát védte, anyámat nem. Mindegy, egyszer annyira csúfolt valaki, hogy utánamentem, és durvát bokszoltam a karjába, jól bekékült neki. Elég durván szadiztak, volt h lelöktek a lépcsőt, vagy eldugták a táskámat, fél négyig kerestem, egy szekrényben volt. Mindig a fal mellett közlekedtem, mert féltem, hogy ellöknek,és megint elesek. Hála Istennek, mindig puhára estem, viszont szemüveges voltam, így mindig azt védtem. Úgyhogy épp jókor jött, hogy összeszedtem magam, én csak a féktelen dühre emlékszem,ami bennem volt, és hogy az mekkora erőt adott. Sokszor éreztem ilyen dühöt, de mindig kibőgtem magamból, vagy rágtam az ujjam, a körmöm. Vagy ettem. Nagyon vágytam a szeretetre. Mindent megtettem volna azért hogy foglakozzanak velem, hiszen otthon szüleim elsősorban egymással volta elfoglalva. Ezért kerestem azok társaságát, akit egy kicsit is kedvesek voltam velem. Próbáltam úgy beszélni, azt mondani, amit ők szerettek volna hallani, úgy viselkedni, hogy jó fejnek tűnjek, stb…. érdekes, ez sokáig tartott, de valahogy ma már annyira nem akarok mindenkit szórakoztatni. Akkoriban úgy volt, hogyha páran röhögtek rajtam, örültem, és mg rá is játszottam. Bohóc voltam, de ugyanakkor úgy is ki akartam tűnni, hogy olyan tudást birtoklok, ami másnak nincs. Veres Pál könyveket olvasva lettem az osztály szexológusa….. Végre a figyelem középpontjába tudtam kerülni,de ez sem tartott sokáig. Ingadozó volt a lelkiállapotom, többnyire frusztrált voltam. Otthon helyt kellett állnom, bevásárolni, megfőzni, mikor már nagyanyám meghalt, aki nevelt, 9 éves koromban-egyedül jártam iskolába, egyedül keltem fel, és amikor hazamentem, többnyire egyedül voltam…Ha éhes voltam, ettem, ha sokat ettem, valahogy megszereztem, amit nem szabadott volna megennem. Rossz idők voltak, nagyon egyedül voltam. Persze nem akartam gondot okozni, így úgy tettem, mint akivel semmi baj sincsen. Anyám nyugodt is volt, apámmal tovább játszottam a jó fej gyereket, és durcás voltam, ha sokat ivott. Még ovis voltam, amikor kazettára felvettük azokat a dalokat, amiket tanultam az oviban, hogy megmutassam apámnak ha hazajön. De ő nem jött, és én csak vártam hiába. Csak éjjel vánszorgott haza részegen, akkor már nem érdekelte, mit énekeltem a kazettára…Ez a szokásom megmaradt. Énekkaros voltam, és mozgalmi nóták is felkerültek a kazettákra, kezdtem élvezni az éneklést, nagyon ment a dolog…. Sejtettem, hogy tehetséges vagyok, és már a tanárok is mondták. Örültem, hogy igaz az, amit mindig is tudtam,: eltérek a többiektől. Legalább-akkor úgy sejtettem-tudtam, miben…. Folyt köv….

Gyerekkorom

18 és háromnegyed órán át születtem, nem szívtak ki, semmi vákuum, és egyéb eszköz, természetes úton. Odatettek anyámhoz. Az elején még szoptatott, de később elment a teje. Akkortól tápos csecsemő lettem. Sajnos dolgoznia is el kellett menni születésem után 9 hónappal, innentől kezdve éjszaka fenn voltam, hogy anyámmal legyek, ő meg fenn volt éjjel nappal. Azt mondja nem hisztiztem és mindig énekeltek nekem, akkor abbahagytam. Még ülni sem tudtam, de már tudtam, hogy mi hol van. Azt mondja okosabb voltam, mint más gyerekek, mindig odanéztem, ha a tárgy nevét hallottam, mindez 3 hónaposan… Csípőficamos voltam. (a rosszabbik a bal volt szerintem ) Vizsgálat lényege: nem volt egyforma számú hurka a lábamon :D Fél évig voltam kengyelben Többnyire nagymamám nevelt, lévén anyukám dolgozott állandóan. Nagymama nem vitt játszótérre, álló nap mesélt,és megtanított olvasni, öt évesen már túl voltam a Dzsungel Könyvén. Viszont etetett, így elég kövér gyerek voltam,ami gátlásossá tett a mozgásban. Sajnos nem alakult ki az alapvető mozgáskészségem sem. Mivel óvodába csak nagycsoportba jártam, de azt is végigbetegeskedtem, úgyhogy alig voltam közösségben, testvérem sem volt, így nehezen ment a beilleszkedés. (Ezt a hiányosságot később táborokba járatással kívánták bepótolni szüleim.) Sajnos a csúfolódásokat nem úsztam meg. Tesi órán jól beégtem mert hárman emeltek túl a szekrényen, amit átugrani kellett volna….Így lettem gyógytornás. Sosem felejtem, hogy milyen kívülállónak éreztem magam,amikor én tudtam olvasni, számolni, miközben a többiek bénáztak, mert még csak akkor tanulták….Majd megevett az unalom, így megszoktam, hogyha nem nagyon figyelek, és úgy is megy minden. …félgőzzel mindent, fél kézzel, úgyis meg tudom oldani. Később persze, ez már változott, de közepes maradtam, és mindenre azt mondtam: jó így is…..Ami persze igaz volt, de midig volt valami fontosabb, amit a most-ban teljesítés helyett kellett csinálni. Lényegében csak azt csináltam, ami fontos volt számomra, ami érdekelt, órák alatt olvastam végig a padba rejtett könyvet, de pl a biológia órán egyszeri hallásra fújtam az összes belső elválasztású mirigyet, melyik, melyik hormont termeli…. Eminenskének gondoltak, mert sosem a gyerekekhez éreztem magam tartozónak, hanem a felnőttekhez. Komoly gyerek voltam. Szüleim sokat veszekedtek, apám ivott, én voltam veszekedéseiknél a döntőbíró. Hamar felnőttem. Mindennaposak voltak a veszekedések,anyám fáradtan jött haza, apán nem adta haza a fizetését. Anyámnak segítenem kellet mindenben. Sajnos elég labilis volt, a kiborulásait is végig kellett hallgatnom, hisztizett, hangosan zokogott a konyhában n mindig szenvedtem ilyenkor…. Éreztem, hogy nem így kellene viszonyulnia a problémákhoz. Apám nagyon szórakoztató ember volt, nulla felelősségérzettel, még orvoshoz sem vitt, mert az népszerűtlen feladat volt , ahogyan ő mondta. Folyt köv….

Kéretlen bepillantás

Ez a post nem került be egyik hírös blogomba sem.
Így ide jön.

:
Zeneiskolával szemben lakom, a földszinten.
A kiszűrődő hangszeres gyakorlás neszei hozzátartoznak mindennapjaimhoz.
Mikor egy-egy énekes elkezd skálázni, kissé súrolja vele az ízlésküszöbömet, de a fájdalomküszöböt általában nem éri el.
Ami egy ilyen földszintes lakásban még nagyon szórakoztató, az emberek élete az ablakomban.
Teljesen természetesen telefonálnak, hiszen eszükbe sem jut, hogy az ablak mögött lakik valaki.
Tanulhatok, észrevétlenül figyelve, hogyan beszélnek mások a kedvesükkel, és mit mondanak, miután leteszik a telefont. Vagy, hogy mit gondol egy-egy női alkalmazottjáról a macsó főnök.
Legfőképpen azt tanulom, hogy semmi sem az, aminek látszik.
Jómagam hajlamos vagyok saját magam szekírozni, hogy más mennyivel jobb nálam.
Na, ilyenkor mindig kiderül, hogy nem jobb, maximum ugyanolyan.

Mégis, ha gyakorolnom kell, és csöndre van szükségem, vagy felvételt készítenék- valahogy nincs erőm becsukni az ablakot.
Talán kizárnám az életet a szobából, azt, amit már annyira megszoktam-.
A figyelő módból ki kell lépni az aktivitásba.
És ez néha nagyon félelmetes, főleg, ha tudod, mennyi minden múlik rajta.
Például, ha beszélek olyan családokkal, akiknek öngyilkos volt akit temettetnek, gyakran előfordul, hogy hibáztatnak valakit.
Ilyenkor bizony nem állom meg azt, hogy el ne mondjam, ez nem ilyen egyszerű dolog, sokkal összetettebb, minthogy egyetlen egy embert tegyenek meg bűnbaknak.
Vagy, a közelmúltban, a szektás gyerekekkel rendelkező férfi, akinek azért nem jönnek el a gyerekei a nagyanyjuk temetésére,mert tiltja a vallásuk.. Itt sem álltam meg, hogy elmondjam, mindenkinek saját magának kell elszámolni a cselekedeteivel, és lesz majd, amikor semmilyen szekta nem lesz kifogás….Valahogy úgy érzem, vállalnom kell magam, még akkor is, hogy megkockáztatom, talán nem tetszik majd az ügyfélnek amit hozzáfűzök.
Ő fizet, elvégre.
A nem rég megszerzett állásomat is kockáztathatom. Bemehet, panaszt tehet.

De magamat megtagadni nem tudom.

Gyakran felejtem hát nyitva inkább az ablakot, hogy biztonságban legyek-magamtól.
Csak figyelek.
Addig, amíg érdekel, mi zajlik kinn. Addig jó.

fácse

Mackó Mónika

Névjegy létrehozása

Adamus said...

Hm, egy hazugság. Hazugság. Úgy érezted, hogy hazudsz, hogy hamis vagy. Hogy talán manipulálsz, és ez az egész hamis. Én ezt érzékeltem, amikor lehatoltál a gyökeréig. Ez kemény. Ez kemény, és ez az éned gyűlöletéhez vezet. Ez nyilvánvalóan a szeretet hiányához vezet. Amikor azt érzed, hogy ez az egész hazugság volt, egy vicc volt, egy játszma volt. És olyankor meg belemerülsz ezekbe a mellékes történetekbe: - „Jobban kellett volna csinálnom. Máshogy kellett volna tennem. Bárcsak máshogy tettem volna.” - de amikor eljutsz erre a pontra, ez az egész egy nagy hazugság. De akkor mi az igaz? Köszönöm.

passzaim: Hamvas Béla: AZ ÉLETUNT BESZÉLGETÉSE ÖNMAGÁVAL

passzaim: Hamvas Béla: AZ ÉLETUNT BESZÉLGETÉSE ÖNMAGÁVAL