Kéretlen bepillantás

Ez a post nem került be egyik hírös blogomba sem.
Így ide jön.

:
Zeneiskolával szemben lakom, a földszinten.
A kiszűrődő hangszeres gyakorlás neszei hozzátartoznak mindennapjaimhoz.
Mikor egy-egy énekes elkezd skálázni, kissé súrolja vele az ízlésküszöbömet, de a fájdalomküszöböt általában nem éri el.
Ami egy ilyen földszintes lakásban még nagyon szórakoztató, az emberek élete az ablakomban.
Teljesen természetesen telefonálnak, hiszen eszükbe sem jut, hogy az ablak mögött lakik valaki.
Tanulhatok, észrevétlenül figyelve, hogyan beszélnek mások a kedvesükkel, és mit mondanak, miután leteszik a telefont. Vagy, hogy mit gondol egy-egy női alkalmazottjáról a macsó főnök.
Legfőképpen azt tanulom, hogy semmi sem az, aminek látszik.
Jómagam hajlamos vagyok saját magam szekírozni, hogy más mennyivel jobb nálam.
Na, ilyenkor mindig kiderül, hogy nem jobb, maximum ugyanolyan.

Mégis, ha gyakorolnom kell, és csöndre van szükségem, vagy felvételt készítenék- valahogy nincs erőm becsukni az ablakot.
Talán kizárnám az életet a szobából, azt, amit már annyira megszoktam-.
A figyelő módból ki kell lépni az aktivitásba.
És ez néha nagyon félelmetes, főleg, ha tudod, mennyi minden múlik rajta.
Például, ha beszélek olyan családokkal, akiknek öngyilkos volt akit temettetnek, gyakran előfordul, hogy hibáztatnak valakit.
Ilyenkor bizony nem állom meg azt, hogy el ne mondjam, ez nem ilyen egyszerű dolog, sokkal összetettebb, minthogy egyetlen egy embert tegyenek meg bűnbaknak.
Vagy, a közelmúltban, a szektás gyerekekkel rendelkező férfi, akinek azért nem jönnek el a gyerekei a nagyanyjuk temetésére,mert tiltja a vallásuk.. Itt sem álltam meg, hogy elmondjam, mindenkinek saját magának kell elszámolni a cselekedeteivel, és lesz majd, amikor semmilyen szekta nem lesz kifogás….Valahogy úgy érzem, vállalnom kell magam, még akkor is, hogy megkockáztatom, talán nem tetszik majd az ügyfélnek amit hozzáfűzök.
Ő fizet, elvégre.
A nem rég megszerzett állásomat is kockáztathatom. Bemehet, panaszt tehet.

De magamat megtagadni nem tudom.

Gyakran felejtem hát nyitva inkább az ablakot, hogy biztonságban legyek-magamtól.
Csak figyelek.
Addig, amíg érdekel, mi zajlik kinn. Addig jó.

fácse

Mackó Mónika

Névjegy létrehozása

Adamus said...

Hm, egy hazugság. Hazugság. Úgy érezted, hogy hazudsz, hogy hamis vagy. Hogy talán manipulálsz, és ez az egész hamis. Én ezt érzékeltem, amikor lehatoltál a gyökeréig. Ez kemény. Ez kemény, és ez az éned gyűlöletéhez vezet. Ez nyilvánvalóan a szeretet hiányához vezet. Amikor azt érzed, hogy ez az egész hazugság volt, egy vicc volt, egy játszma volt. És olyankor meg belemerülsz ezekbe a mellékes történetekbe: - „Jobban kellett volna csinálnom. Máshogy kellett volna tennem. Bárcsak máshogy tettem volna.” - de amikor eljutsz erre a pontra, ez az egész egy nagy hazugság. De akkor mi az igaz? Köszönöm.

passzaim: Hamvas Béla: AZ ÉLETUNT BESZÉLGETÉSE ÖNMAGÁVAL

passzaim: Hamvas Béla: AZ ÉLETUNT BESZÉLGETÉSE ÖNMAGÁVAL

HAmvas Béla: AZ ÉLETUNT BESZÉLGETÉSE ÖNMAGÁVAL

Kihez beszéljek mainapság? – A testvérek gonoszak s a barátokat nem lehet szeretni.

Kihez beszéljek mainapság? – Mindenki kapzsi és az emberek egymást megrabolják.

Kihez beszéljek mainapság? – A józanság elveszett és az arcátlanság lett úrrá.

Kihez beszéljek mainapság? – Aki elégedettnek látszik, az komisz, a jóságot pedig elhanyagolják.

Kihez beszéljek mainapság? – A tegnapra már senki sem emlékszik és senki sem

hálálja meg, ha vele jót tettek.

Kihez beszéljek mainapság? – Arcát mindenki elfedi és ábrázatukat egymás elől eltakarják.

Kihez beszéljek mainapság? – Az emberek mohók, s akire az ember számít, annak nincs szíve.

Kihez beszéljek mainapság? – Nincsen többé igazságos ember, a földön a gonoszak uralkodnak.

Kihez beszéljek mainapság? – Az országot a bűn árasztotta el, s ez határtalan, határtalan.

Közhelyes

Valahogy az az érzésem, elég csak nem magukra hagyni a dolgokat, de mégis elengedni őket.

Mint egy gondos jó anya, akiben megbíznak a dolgok, hogy menni fog, a bizalom tesz mindent rendbe.

Valahogy így ellene, csak csupán bízni.

Milyen közhelyes, és megélni mégis milyen nehéz!