a sarokba állított én

azért állítottam a sarokba, mert attól féltem, ha én én vagyok, akkor vége. De csóró csak szenvedett ott a sarokban, és mégis vége lett. Érdemesebb tehát elhinni, hogy nem velem van a gáz, hanem azzal, ha nem vállalom fel magam. Mert egy fosztóképzővel nem lehet együtt élni. Egy egyéniségmentes emberrel senki nem érzi magát biztonságban. Mit mondanék, ha vissza akarna jönni? Illetve hogyan tudnám magam meggyógyítani ebből az állapotból? HA a lelkem egy darabját, ahol nyomot hagyott odaadhatnám Neki. HA őszintén tudnék beszélni vele ha meghallgatna, és tudom hogy érdekli amit mondok ha nem csak a saját hangját szerezné hallgatni ha nem mindig csak túllicitálná és magát fényezné minden mondattal és tudom hogy ezek bennem is megvannak de az alacsony önértékelés jelei Ha tudnám közvetíteni mi az ami bennem van őszintén elmondani, hogy mit is akarok ha érezném hogy fontos vagyok és el tudnám hinni hogy igazat mond lehet hogy már nem tudnánk helyre hozni de egy őszinte beszélgetés nem ártana persze kinek lenne ez fontos: csak nekem vagy ki tudja forgok a tengelyem körül pedig csak annyi a bűnöm hogy nem akartam azt elveszíteni akit megszerettem....

kapcsolódások

hogyan kapcsolódjon az ember, ha fél a sérülésektől, és ezért már inkább támad, mint meghallgat? Aki az automatizmusai miatt nem tud megélni rendes kapcsolódást? Nem jobb-e visszavonultan élni, mint másokat bántani?

libikóka

Nehéz túl lenni rajta. Próbálok helyesen gondolkozni Hálásnak lenni azért, mert nem mondta el miért szakít, hanem ezt a módját választotta: nem hív, nem veszi fel, nem ír, stb Pedig szerdán még rámírt, beszéltünk, jött egy kis mese a bajba jutott lányáról, meg a cirkóról, aztán átettük csütörtökre a randit, csütörtökön meg nem vette fel, pedig háromszor hívtam. Szívesen elmondanám neki, hogy eléggé elfojtotta az egyéniségemet. Túl tökéletes volt nekem, én szarnak érezte magam mellette Persze nem kizárólag én vagyok a hibás, hanem ő is mert ugyanakkor nem voltam neki hangsúlyozottan fontos. A hibás nem én vagyok, hanem senki, mert ő tovább akart menni...mert ilyen, így van összerakva....nagy dumás, macsó, mit várok én az ilyen férfitól: hogy ő legyen az igazi? Mert úriember, feladja a kabátot, és kinyitja a kocsiajtót? Attól még kell neki, a nálam szebb is, jobb is...és teli van a társkereső ezekkel. Kár, hogy nem ismert meg igazán. Bár, volt esélyem, de elpuskáztam, nem jó arcomat mutattam meg, nem tudtam leválni. Nem tudtam csak magamat szeretni jobban, mint őt. Próbáltam mondani amit érzek, és azt éreztem, nem vagyok neki fontos. Provokálni akartam, hogy ne bántson meg, mert én sérült vagyok. Tudtam hogy vége lesz, előbb utóbb. De olyan tökéletes volt minden Tudom, ezért nem akartam pasit ennyi éven át, hogy ezt a fájdalmat ne érezzem. Próbálok helyesen gondolkodni, de a fájdalom marad, azt elfojtani nem tudom...... a defekt nyilván nálam van, és bárki jön, amíg én ezt ki nem javítom, hiú ábránd hogy tartós kapcsolatom lesz. Szeretném hinni, hogy ez nem igaz......szeretném hinni, hogy csoda történik, és lesz valakim, aki valóban kiváncsi rám......

lebegtetve

Bár utálom a hazugságokat, de ha lebegtetnek, akkor én is lebegtetek.Legalább jobban érzem magam, míg másokkal csetelek, addig sem gondolok arra, hogy elcsesztem valamit. Elfogadtam hogy ő az aki irányít, és ne csodálkozzak, hogy lebegtet. Biztos van egy pár nővel randiidőpontja...... juj de megszívatnám, ha felhívna mégis...... kelteném benne a lelkifurdalást tudja meg hogy nem vagyok hülye hiába néz annak ugyanakkor örülök hogy lefogytam 4 kg és érzem megy még ez lejjebb is, most kaptam egyfajta kegyelmet erre van erőm nem enni nem akarom azt hogy vigyáznom kelljen mit beszéljek egy kapcsolatban.-......

úgy néz ki vége

nem mintha nem tudtam volna előre. Nem sok minden kötött össze minket. Én a lelki részét szeretem az életnek boncolgatni, Ő az intellektus felől fogja meg, tesz, újraépít, de előtte rombol. Sok mindent megélt már, és mindig felállt belőle. Én kiteregettem a kártyáimat. Megmutattam milyen vagyok az álarc alatt. De arról hogy az ő szívében mi rejlik, csak sejtéseim voltak jelesül, hogy nem szerelmes. Ez nem tetszett Neki. De nem azt jeleni, hogy hibás vagyok, én elbasztam valamit. Mert akkor basztam volna el, ha nem mutatom meg a rossz oldalamat, és csak a szépet mutatom magamból. Tesztet csináltam, és sajnos elbukott. Nem tud elfogadni olyannak amilyen vagyok. Ha nem kellek, nem kellek, ez van, de ettől én még értékes embernek tartom magam. Nagyon csalódott vagyok, egyébként, fáj, hiszen amit átéltünk a szexben az fantasztikus volt. De talán ez egy lökést ad, hogy nyitva maradjak, ne zárjam el az élet ezen felét magamtól. Bár még nem mondta ki, de nem keres, és tegnap amikor felhívott, már éreztem hogy nem tud mit mondani nekem.......csak szokásához híven azt ami történt körülötte. Úgy szeretettem volna boldog lenni...de talán még lehetek.....mégis úgy érzem elrontottam valamit, é tanulnom kell belőőle. Talán azt hogy végig higgyek magamban, attól függetlenül a másik hogy érez. Végig magamra figyelni elsősorban nem Rá. Csak akkor meg énközpontúnak érzem magam....lehet hogy mégis jól csináltam? passz....

szabad-e?

boldognak lenni? Megengedhetjük-e magunknak ezt a csodálatos érzést, hogy elhiggyük: szeretve vagyunk. Még ha pillanatokra is de nagyon jóleső tud lenni! Aztán persze jönnek a kétségek. Ezt az egészet úgy ahogy van el kellene engedni, és hagyni az egészet történni, ahogyan akar, addig, ameddig tart, élvezve csupán ami adatott. Egy csodálatos éjszakáról emlékeznék meg, ami mostanában enyhén szólva ritka élményeim közé esik. Sodró volt ez, és hihetetlen. Jött a félelem is, ha ez jó, akkor ez nem sokáig tart. Persze igyekszik az ember kampányolni maga mellett, én úgy hogy a másikat emelem. De az pont azzal jár, hogy magam lejjebb helyezem....ami nem volt túl okos lépés, sajnos mert lehet ez az alacsony már nem tetszetős ez akinek nincs olyan nagy önbizalma, ez nem olyan jó de ez jobban vagyok én mint az álarcos menő. És kívántam a figyelmet még, még............és akartam becenevet is, mint a tbbiekek van. És nem kaptam Lehet még nem alakult ki az a vonzalom, ami a becenevet szüli...nem tudom. Ha magamba nézek, sírok, és az jó, mert az megkönnyebbülést hoz. De én sem tudom, valójában mit érzek. Hibának élem meg hogy több figyelmet szeretnék Pedig nem az. Félek, hogy vége, pedig még istenigazából nem is ismert meg engem...... Túl énközpontú lennék? Lehet....hát, ki más lehetne a központban...Talán Ő? :)

...mert.....

tökéletes vagy én nem kockáztatok, hazardírozok akkor ha őszinte vagyok. Tét: a kapcsolat. Ki tudja, mennyit bír el. hihetetlen még egyenlőre számomra ez ami történik Mert az egyedüllétet már ismerem de az egyenrangú társkapcsolatot még nem. Taníts meg rá, milyen az..... Igazul hogy tudok megmaradni benne, magamhoz is hűen, menekülni ne akarjak, mint régen higgyem el, hogy igaz ez? de hogyan? félek, ha mondok valamit, az nem tetszik neked. De kockáztatnom kell....

önkínzás-a boldogság helyett

vajon miért van az, ha az ember boldog is lehetne, mégsem azt választja? Nem vagyunk boldogságra szocializálva. Ha végre van valaki, aki szimpatizál velem, akkor mindjárt gyártom az indokokat, miért nem leszek megfelelő számára. kínzom magam a végtelenségig, a kételyekkel, hogy nem szeret, és mindjárt vége van, addig élvezd ki, míg az első éjszaka előtt vagy. Aztán ha túl vagyunk rajta, szenvedek mert lehet h többet nem ír. Hogy miért nem volt olyan amilyen lehetett volna. Hogy nem vagyok elég kívánatos, hamvas, stb.... Ha írt, akkor miért ilyen keveset. Miért nem mondja hogy szeret. Véletlenül kicsúszott hogy "szívem" és ő megijedt, nem szabadott volna ezt mondani, most elcsesztem, vége. Minden áron útját állom a boldogságnak. Merj boldog lenni! szól a fáma. Merni kell, és ez nem könnyű. Hiszen azt már ismerem milyen egyedül élni, de azt nem tudom, milyen ketten lenni. Ismerem amikor egyedül vagyok a gondolataimmal, de azt nem ismerem, milyen az amikor meghallgatnak. Félek, hogy meg leszek ítélve, mérve, és könnyűnek találtattatok. Félek mi lesz, ha nem tudok szeretni? Mert olyan régen nem volt nekem ilyen kapcsolatom. Inkább kiszolgáltattam magam, vagy én hoztam függésbe a másikat, csak hogy elhiggyem, szerethető vagyok. Mi a legrosszabb, ami történhet: Tényleg elcseszem. Rosszabbul leszek mentálisan. folyton sírok, nem tudom végezni a munkámat, lanyhul a koncentrációm. Nevetségessé válok, azzal hogy kimondom, mit érzek, holott nem is tudom hogy mi az amit érzek valójában keményen össze vagyok zavarodva. Passz hogy mifasz van. Önszabotázs. De mi a teendő? Mi az a legjobb ami történhet? szeretnék ebbe beleveszni! Szeretném elhinni, hogy szeretve vagyok. HA szeretve vagyok, akkor stabilitás van, akkor nincs félelem, mert megtart valaki, ha zuhannék.De nem is zuhanok, mert ha szereteve vagyok, akkor mindenki felé van erőm szeretetettel fordulni. Akkor nem vagyok türelmetlen? Igaz ez? Valamiféle csoda történik, ha az ember megtudja hogy szeretik? Rozsaszin felhőbe költözik a világ? Vagy mi van akkor? EL lehet hinni, hogy szeretve vagyok. EL lehet hinni? Szeretve vagyok?

nagy passz!

Ha egy nő sok idő után találkozik egy olyan pasival, és összejön vele, akkor örül neki, és boldog lesz. Nem úgy én. mert én mindjárt elkezdem kitalálni, hogy miért nem vagyok elég jó ennek a pasinak. Háttérbe teszem magam, és azt hiszem ezt egy idő után ő is észre fogja venni.ÉS ha észreveszi akkor kihasználja, visszaél vele. Ez a tapasztalat. Hogy maradjak mégis visszahúzódó?