#metoo

Mélyen eltemetett emlékek törnek fel, melyeket a szégyen satíroz világosabbra. A megélés hihetetlensége, amit egy gyermek tán még felfogni sem képes, vagy elhinni sem, amit magában oly sokszor megkérdőjelez, mert nem lehet hogy igaz, és mert úgysem hinne neki senki. Az érzés marad csak, az az undor, és a kényszer, hogy hiába húzza el a kezét, mégsem menekül, mert újra ott a csáp, ami visszarántja. És amit eltemet magában, mert feleslegesen nem akar cécót, mert annyi minden más baj van körülötte, hogy nem tetézné még ezzel is. Vagy később, amikor a hetes busz szorításában dörgölődző ember miatt is ő érzi a szégyent, mert senki nem tett semmit, hiába a hagyjon békén, és nem tud mozdulni mert lefagyott, és tudja, hogy mindenki azt hiszi , úgy gondolja, azért marad ott mert élvezi, pedig valójában szabadulni szeretne, kiszublimálni az ablakrésen….A többiek csak elhúzódtak, és a végtelen hosszúságú megálló a Felszabadulás teréig, és a menedéket nyújtó templom hideg csendje, mely az elkeseredett hüppögést és vörös arcot is magába zárja… Vagy még ki tudja mennyi történés,, amit a feledés homálya borít, önvédelemből, hogy működjön az élet, és az elme… ki tudja hány és hány fej tiltja le azt, amit a szív szeretne… csak mert fél, hogy megint méltatlan helyzetbe kerül, és kénytelen valamit eltűrni, amit nem szabadna, és önmagunk előtt is szégyellni kell… Ki tudja hány és hány szív szakad meg a magánytól inkább mint szeretni merjen.