néztem repülőt
fentre vágyva szálltam
gondolatommal
láttam szenvedést, fájdalmat, éltem együtt vele, mígnem
huzatot kaptam, a friss levegő eszemet vette, és már nem vágyok másra
csak lélegzetre
szerelmes lettem a szerelembe
Vétlen voltam, áldozat, kikiáltom, én nem tehettem róla
mégis én voltam a bűnös, a jelzőfény homlokomon világított
azt hitem, mindenki azt nézi, és szégyenemmel keltem
feküdtem
míg egy szép nap huzatot kaptam, és felsejlett előttem egy
másik élet melyet megérdemeltem
Vétlen voltam, magamat zártam börtönömbe.
Vétlen, csak mások akarták, hogy megsemmisítsem magam, hogy
annulálódjak, eltűnjek, megszűnjek, mert akkor nem vagyok útban
Pedig útban igazán sosem voltam, mert az út a lábam alatt
született meg, amin jártam
Vétlenbűnös-mi értelme ennek.
Csak én vagyok, és a végtelenség. Belül tágas, ami kívül nem
látszik
Teret tartok magamnak, végtelen teret, ahol bármi lehetek
már: szabadságom megágyaztam magamban. Csak én léphetek e térbe, vagy néha
kedvesem, de nagyon kell akarnia.
Kedvesem. Hova lettél, elillantál mellőlem, oly hirtelen.
Vagy mégsem. Hiszem fejemben is él belőled egy, aki nem azonos Veled, de én
mégis kedvelem, vagy félem ? Nem tudom.
Meglepsz-e majd, ha
azt hiszem, vége, visszajössz -e még? Hogy lesz ez, mondd, mert nem értem e
fogalmat, hogy örökké. Vagy csak élni kell
a mostot? hiszen minden megvilágosodott azt mondja, éld a pillanatot,
hiszen csak az létezik. A múlt és a jövő mozdulatlan. ahol cselekedhetsz, az
csak a most.
Nem ijeszt a Majd, ahol nem leszek elég. A Van: a Most. A Volt pedig már csak kisértet lakta
holt vidék, hova nem szívesen kirándulnék. Jó ha Te sem teszed.
